Pár hete kezdődött a történet, amikor barátnőm elhívott a Volt fesztiválra, mert szerette volna megnézni a Paramore nevű együttest. Előtte is hallottam már számaikat, de nem kötött le különösképpen. Egészen addig ameddig meg nem hallgattam az új After Laughter című lemezüket.

Ami érdekes az új Paramore albumukba, hogy tökéletesen reflektál az ember probléma kezelésére. A boldog keret egy problémákkal teli embert takar. Az egyáltalán nem depressziós dallamvilág mellé egy személyes problémákkal teletűzdelt szövegvilágot kapunk. Azért is érdekes mert egy kicsit szembemegy az eddig bevett kicsit punkosabb poprock vonaltól ebbe a 80-as éveket idéző popzenei irányba. Ami még ennél is érdekfeszítőbb, hogy ahelyett hogy azt olvasnám a rajongók részéről, (mint amit például az előző cikk főszereplője vagy a Linkin Park kapcsán) hogy ezzel elégedetlenek lennének, inkább pont az ellenkezőjét; én egy abszolút elégedett közönséget vélek felfedezni (igaz a self-titled albumon már volt kikacsintás erre a vonalra, de nem ilyen radikális irányba). Mindenesetre aki szabadabb füllel rendelkezik (már zeneileg) annak megéri belehallgatni, akár ebbe az albumba és ha tetszik akkor a többibe is.

2017. június 30. - A koncert napja

Magába a fesztiválba nem igen mennék bele, az megérne egy külön cikket, most egyedül a Paramore koncertre koncentrálom az írást.

Az érdekes Enter Shikari után fél 8-kor természetesen már mentünk a helyszínre, ennél még természetesebb hogy az első sorban várók már a délután eleje óta ott táboroztak Paramore pólóba, azokról nem is beszélve akik egyenesen Bécsből érkeztek, hiszen ott egy nappal korábban lépett fel az amerikai együttes. A másfél órás várakozásból 1 óra ülve telt el. Ekkor már a színpad készen állt; a turné visualjának számító ledcsövek, és a hangszerek is a helyükön voltak.

Legnagyobb meglepetésemre amint kilencet ütött az óra, már érkeztek is Hayley Williams-ék. Egyébként apró kitekintés de az elmúlt hetekben ismerkedtem az együttessel és egy végtelenül szimpatikus embernek tűnik kívülről. Ez a szimpátia a koncert után sem tűnt el, sőt. Egyébként a teljes setlist ITT elérhető ha érdekel valakit.

Ami érdekes volt, az az ahogy a számokat keverték, nem féltek új dalokat rakni a régebbi slágerek mellé. Számomra ez nagyon bejött, így akár a régi rajongó és az új rajongó is jól érezhette magát. Az elején nagyon befelé figyelt Hayley, de a végén már átterelődött a figyelem a közönség felé. Egyébként ez abszolút nem negatívum, mert most nagyon úgy tűnik hogy egybe van az egész mint egy zenekar. Eddig csak pár session zenész és Hayley Williams volt a régi koncertfelvételek alapján. Hayley egyébként tökéletesen bánt a közönséggel, pont ahogy egy tinédzser kora óta színpadon lévő embertől elvárnád. A bolond tánca fantasztikus, Taylor York érdekes gitár mozgása is egyedi, az biztos hogy így még nem láttál gitározni senkit. Ami egyébként ezt a pillanatnyi egységet abszolút tükrözi, az a koncert végén volt, amikor Zac Farro, a dobos előrejött, hogy az egyik első szerzeményét elénekelje (ami egyébként nem is Paramore szám, így hivatalosan egy cover). Természetesen ahogy a turné eddigi állomásain is a Misery Business-t egy rajongóval énekelték el, ami ugyan benne volt a setbe minden állomáson, de ettől függetlenül is elég király dolog. Nem tudtam a talpamon maradni, végig ugráltam a számomra ismeretlen számoktól kezdve, a Playing God-on át egyedüliként a Scooby's in the Back-re.

A végére akartam hagyni a koncert hatását rám. Úgy éreztem hogy voltam valaki, majd este kilenc órától egyre jobban egészültem ki, de amikor vége lett az egésznek az a rész amit a koncert hozzám rakott egyszer csak kiűrült. Csak az üres tér maradt órákig, és a mondat a fejembe hogy "bárcsak újra 9 óra lenne...".

(fotók: VOLT Fesztivál Facebook)