Pár hete kezdődött a történet, amikor barátnőm elhívott a Volt fesztiválra, mert szerette volna megnézni a Paramore nevű együttest. Előtte is hallottam már számaikat, de nem kötött le különösképpen. Egészen addig ameddig meg nem hallgattam az új After Laughter című lemezüket.

Ami érdekes az új Paramore albumukba, hogy tökéletesen reflektál az ember probléma kezelésére. A boldog keret egy problémákkal teli embert takar. Az egyáltalán nem depressziós dallamvilág mellé egy személyes problémákkal teletűzdelt szövegvilágot kapunk. Azért is érdekes mert egy kicsit szembemegy az eddig bevett kicsit punkosabb poprock vonaltól ebbe a 80-as éveket idéző popzenei irányba. Ami még ennél is érdekfeszítőbb, hogy ahelyett hogy azt olvasnám a rajongók részéről, (mint amit például az előző cikk főszereplője vagy a Linkin Park kapcsán) hogy ezzel elégedetlenek lennének, inkább pont az ellenkezőjét; én egy abszolút elégedett közönséget vélek felfedezni (igaz a self-titled albumon már volt kikacsintás erre a vonalra, de nem ilyen radikális irányba). Mindenesetre aki szabadabb füllel rendelkezik (már zeneileg) annak megéri belehallgatni, akár ebbe az albumba és ha tetszik akkor a többibe is.

2017. június 30. - A koncert napja

Magába a fesztiválba nem igen mennék bele, az megérne egy külön cikket, most egyedül a Paramore koncertre koncentrálom az írást.

Az érdekes Enter Shikari után fél 8-kor természetesen már mentünk a helyszínre, ennél még természetesebb hogy az első sorban várók már a délután eleje óta ott táboroztak Paramore pólóba, azokról nem is beszélve akik egyenesen Bécsből érkeztek, hiszen ott egy nappal korábban lépett fel az amerikai együttes. A másfél órás várakozásból 1 óra ülve telt el. Ekkor már a színpad készen állt; a turné visualjának számító ledcsövek, és a hangszerek is a helyükön voltak.

Legnagyobb meglepetésemre amint kilencet ütött az óra, már érkeztek is Hayley Williams-ék. Egyébként apró kitekintés de az elmúlt hetekben ismerkedtem az együttessel és egy végtelenül szimpatikus embernek tűnik kívülről. Ez a szimpátia a koncert után sem tűnt el, sőt. Egyébként a teljes setlist ITT elérhető ha érdekel valakit.

Ami érdekes volt, az az ahogy a számokat keverték, nem féltek új dalokat rakni a régebbi slágerek mellé. Számomra ez nagyon bejött, így akár a régi rajongó és az új rajongó is jól érezhette magát. Az elején nagyon befelé figyelt Hayley, de a végén már átterelődött a figyelem a közönség felé. Egyébként ez abszolút nem negatívum, mert most nagyon úgy tűnik hogy egybe van az egész mint egy zenekar. Eddig csak pár session zenész és Hayley Williams volt a régi koncertfelvételek alapján. Hayley egyébként tökéletesen bánt a közönséggel, pont ahogy egy tinédzser kora óta színpadon lévő embertől elvárnád. A bolond tánca fantasztikus, Taylor York érdekes gitár mozgása is egyedi, az biztos hogy így még nem láttál gitározni senkit. Ami egyébként ezt a pillanatnyi egységet abszolút tükrözi, az a koncert végén volt, amikor Zac Farro, a dobos előrejött, hogy az egyik első szerzeményét elénekelje (ami egyébként nem is Paramore szám, így hivatalosan egy cover). Természetesen ahogy a turné eddigi állomásain is a Misery Business-t egy rajongóval énekelték el, ami ugyan benne volt a setbe minden állomáson, de ettől függetlenül is elég király dolog. Nem tudtam a talpamon maradni, végig ugráltam a számomra ismeretlen számoktól kezdve, a Playing God-on át egyedüliként a Scooby's in the Back-re.

A végére akartam hagyni a koncert hatását rám. Úgy éreztem hogy voltam valaki, majd este kilenc órától egyre jobban egészültem ki, de amikor vége lett az egésznek az a rész amit a koncert hozzám rakott egyszer csak kiűrült. Csak az üres tér maradt órákig, és a mondat a fejembe hogy "bárcsak újra 9 óra lenne...".

(fotók: VOLT Fesztivál Facebook)

Nem hazudok; 12 éves korom óta oda vagyok a Green Day-ért, és habár azóta már hajlottam más zenék felé is de az az álmom mindig megmaradt bennem, hogy elmehessek egy Green Day koncertre. Emlékszem 12 éves voltam, még angolul se tudtam de elém került az akkor már lassan 10 éves Boulevard of broken dreams, amit akkor először egy élő videóba láttam. Olyan volt mint szerelembe esni. Az a stílus ahogy az akkor még számomra ismeretlen Billie Joe Armstorng előadta az fenomenális volt. Azóta is az élő zene dönti el nálam hogy szeretek e egy produkciót tiszta szívből, vagy sem. Visszatérve az álmomra, mikor végignéztem a Bullet in a bible koncert DVD-t én akkor semmi másra nem vágytam mint hogy ott lehessek. 5 évvel később kijelenthetem hivatalosan is hogy az álmok valóra válnak.

Tudatosan nem kezdenék blog írásába, de egyszerűen nem bírok nem reflektálni, a hvg.hu és az index cikke mellett, amik kicsapták nálam a biztosítékot. Számomra (bár lehet ez generációs "hiba") annyira nem számít a zenei stílus. Természetesen 2 éve azt hittem menő ha nagy hip-hopper vagyok de rájöttem hogy magasról szarok bele, ha egy hip-hop számba ének betét van, vagy egy punk zenekar átmegy kicsit klasszikusabb rock zenei irányba. Szerintem semmi baj sincs a kísérletezéssel, főleg ha az jól sül el. Nyilván nem védhetem teljes mellszélességgel szeretett együttesem, hiszen az Uno-Dos-Tré albumtrilógia finoman szólva sem sikerült úgy ahogy azt a zenekar megálmodta. (Vagy a rajongók). Ettől függetlenül tiszta tényként leírni olyan állításokat ami csak az indexes újságíró fejébe van, mindenféle alátámasztás nélkül, számomra hihetetlen újságírói hozzáállás. Péládul én értem persze, hogy neki nem tetszik a 21 Guns de attól még egy szerintem igazán elfért volna ott. Vagy indoklás vagy valami. Mondjuk, lehet hogy ez csak az én hibán és lehet hogy ez csak engem zavar. A hvg.hu egy viszonylag elfogadhatóbb cikket rakott ki, oda csak annyi lenne a hozzáfűzni valóm, hogy azok a bizonyos '...színpadi gesztusok, felkonfok, poénok, show-elemek, és így tovább..."-ok a banda szinte védjegyei, az elmúlt 3-4 világ körüli turnéjuk alkalmával ezek mind-mind jelen voltak. Természetesen bevallom ez is csak rajongói szőrszállhasogatás részemről.

Visszatérve a koncertre, amikor beléptem a Papp László Arénába, engem először elvakított (végtére is én csarnokrajongó vagyok [igen ez létezik]) hogy milyen fantasztikus a sportaréna. Azonban idővel rá kellett jönnöm, hogy a szervezők akármennyire is számomra álombeteljesítők, az látszott hogy milyen elbaszott módszerrel adták el a jegyeket. A kiemelt álló fogalma az számomra a mai napig megmagyarázhatatlan, és nyugaton valamiért (javíts ki ha tévedek) ez egyszerűen nem megszokott. Eleve nem logikus hiszen a a két álló szektor között 20 azaz 20 méter ÜRES hely volt látható. Mi lett volna ha oda is eladnak olyan árú jegyeket mint a hátsó állóba, és esetleg előre is ilyen áron. Akárhogy nézem szerintem rosszabbul nem jártak volna anyagilag és nem basznak ki a rosszabb anyagi helyzetbe lévő rajongókkal sem. A másik ami egyszerűen nem fér a fejembe, és már az ostobaság szintjét súrolja az az hogy miért nem lehetett két darab kivetítőt, és élő kamerás közvetítést intézni a koncerthez. Ne mondja nekem senki hogy az olyan kibaszott sokba került volna, mert Green Day szintű pénzeken szerintem ez a pluszköltség már mindegy és akkor a hátsók is láthattak volna valamit.

Pont mikor megérkeztem, akkor lett vége a legendás punk banda a Rancid koncertjének, amit így utólag eléggé bánok hogy nem láthattam. Ettől függetlenül megérkeztünk a szektorunkba, ahol az ötödik sorba álltunk 40 méterre a színpadtól (taps, taps szervezők). Természetesen nagyon izgultunk és egy számomra újszerű elem is bekerült a setlistbe; az énekeltetés. Úgy értem bejátszanak más együttesektől zenéket és azokat énekeltetik a közönséggel. Nem mondom hogy nagy ötlet de bemelegítésnek mindenképp jó volt. Aztán történt a csoda.

Úgy éreztem hogy Billie Joe együtt lélegzik a közönséggel. Az embereknek tetszett amit láttak, a zenekarnak láthatóan ugyancsak tetszett a közönség hozzáállása, és számomra nagyon szimpatikusak voltak a rasszizmus, szexizmus, homofóbia elleni felhívások, vagy a "Fuck Donald Trump!" bekiabálása a frontembernek. A zenék tökéletesen, profin egymás mellé voltak rakva. Jól hullámoztatták a zenékkel a közönség érzéseit, pontosan tudták mikor kell mit játszani és működött is. A pogo az ismeretlenekkel csak még egy pontot tett erre a bizonyos i-re. Egy negatívat azért mondanék; a petárdákkal tényleg el kéne felejteni, mert sajnos olyan időket élünk amikor ezek a hangok akár terrortámadásra is hajazhatnak, hogy baszódna meg az Iszlám Állam.

Összegezve: Jó hogy elhozták a Green Dayt, de a szervezés közel sem volt hibátlan. Ami hibátlan volt az a koncert.

(fotók: index.hu)